Tallózás a lejátszóban

Tamás Gábor Svédországban élő kolozsvári táncdalénekes

11 dec. 2008

 

Akkor vagyok boldog, ha adhatok

A hetvenes években disszidált Svédországba Tamás Gábor, aki itthon is sikeres volt, amíg le nem tiltották a színpadról. Tizenöt éve járja Erdélyt, koncertezik, a közönség imádja. Nagyváradon mostanáig nem járt, meg is lepődött, mikor oly sokan voltak kíváncsiak rá, hogy a tervezett egy helyett két koncertet kellett adnia. Az énekessel Both Abigél beszélgetett.

Ki is ön, Tamás Gábor? Hogyan vezetett az útja a kincses városból Skandináviába?
Már a kolozsvári iskolapadból kiválogattak a Magyar, illetve a Román Opera gyermekkórusába, ahol később szólószerepet is kaptam, a Toscából a pásztor áriát énekeltem. Nagyon korán, már kisfiú koromban eldőlt az, hogy énekes szeretnék lenni, aztán a zeneakadémián a kollégáim rábeszéltek arra, hogy jelentkezzek a temesvári országos könnyűzenei fesztiválra, hiszen addig csak klasszikus zenét énekeltem. Részt vettem, megnyertem, s akkor fordultam a könnyűzene felé, azóta ezt csinálom. Hosszú lenne mindent elmondanom magamról, sokat jelentett számomra A Donát úton nyílnak már az orgonák című dal, amit kifejezetten nekem írt a szerző. Ez a dal meghatározta a pályámat, utána könynyebb volt, hiszen a 45-ös fordulatszámú kislemezből másfél millió példányt adtak el, állítólag azóta is tartja az Electrecord lemezgyár rekordját. Így indult a pályám. Miután ismertté váltam, a rendszer sajnos engem is utolért. Akkor már a Román Televízió magyar adásának zenei szerkesztőjeként dolgoztam, s ezzel egyidejűleg turnéztam az országban. Nem énekeltem a Ceausescu-rendszert éltető román dalokat, pedig ez akkoriban szinte kötelező volt. Aztán letiltottak az összes romániai színpadról. Az akkori Művészeti és Kulturális Bizottságtól kaptam egy levelet: "Suspendat pe timp nelimitat de pe toate scenele din Romania"(meghatározatlan időre letiltva minden romániai színpadról). Ezt még most, 32 év elteltével is tudom románul. Akkor erősödött meg bennem az elhatározás, hogy el kell hagynom az országot, mert előbb-utóbb börtönbe kerülök. Ezzel egy időben a Központi Bizottság intézményeként működő televíziónál, ahol dolgoztam, egy nap hívatott az elnök. Be akartak szervezni a Securitatéhoz. Az elnök szépen elmagyarázta nekem, hogy örülnének, ha a román, illetve a német szerkesztőségről - együtt voltunk a Dorobanti utcai épület kilencedik emeletén - jelentéseket írnék, hogy ki kivel áll kapcsolatban, külföldről kikkel tartják a kapcsolatot, mi hangzik el intim körökben. Éreztem azt, hogy ezt nem fogom tudni megtenni.

Egyből nemet mondott?
Nem mondtam nemet. Aki azt mondja, hogy nemet mondott, az hazudik. Azt jelenti, hogy elfelejtette azt, milyen időket éltünk. Egyedül Tömöri Péter rendező barátomnak mondtam el, hogy hívatnak az elnökhöz. Azonnal tudta, miért. Előkészített nekem egy kis forgatókönyvet, mit is mondjak. Akkor az útlevelem már a zsebemben volt, csak egy szerződésre vártam, napok kérdése volt, hogy elhagyhatom az országot. Péter barátom azt javasolta, mondjam azt, hogy válófélben vagyok, egy kicsit iszom is, és adjanak nekem időt erre a nemes feladatra. "Nu ma simt inca demn de aceasta sarcina nobila" - így lett előkészítve. Ne mondjam, milyen félve adtam elő az én kis szövegemet, és legnagyobb megdöbbenésemre Puscasu elnök azt mondta, rendben van, majd ha felkészültem, jelentkezzek nála.
Tehát nem utasítottam vissza, az akkori rendszerben ilyent senki nem mert tenni. Most, mikor egyesekről kiderül, hogy jelentettek, persze, nem szép dolog, de nem szabad elfelejtenünk a Ceausescu-rendszernek, a Securitaténak a szörnyű módszereit. Volt, akit úgy megfélemlítettek, hogy azt mondta, bármit aláírt volna, csak még egyszer lássa meg a napvilágot. 1976. május 31-én, a születésnapomon elhagytam az országot, Finnországban, Dániában, Norvégiában koncerteztem. Egyévi európai turnézás után, miután a feleségemet meg a kisfiamat nem engedték ki látogatóba, elhatároztam, hogy politikai menedékjogot kérek Svédországban. Azóta itt élek, és úgy érzem, ha már erre a szomorú lépésre kényszerültem, jól választottam, hogy Svédországba jöttem. Szabad emberként élek, énekelek, olyan nyelven, amilyenen akarok.
Tizennyolc év távollét után, 1994-ben visszatértem Erdélybe, és olyan fogadtatásban volt részem, amire nem számítottam. Nem gondoltam, hogy annyi év után telt házak várnak. Ennek a fogadtatásnak az eredménye volt, hogy születtek az új dalok, a saját szerzemények: Ó, Erdély, szép hazám; Gyere velem a Hargitára; Kolozsvárott jártam én stb., hiszen csak ilyen eufórikus állapotban lehetett ezeket megkomponálni. E dalok nem biztos, hogy megszülettek volna, ha otthon maradok, mert akkor teljesen más helyzet adódott volna. Azóta kétévente megjelentetek egy lemezt és turnéra indulok. Most már úgy néz ki, hogy nem várhatok két évig, mert annyira hívnak, elsősorban a Duna Televíziónak köszönhetően, Erdélybe és Magyarországra, de máshová is. Váradtól tartottam egy kicsit, bevallom, nem gondoltam, hogy ennyien ismernek. A partiumi megyéket egy kicsit elkerültem, mert azt hittem, nem várnak. Az a pozitív értelemben vett hisztérikus ujjongás meglepett. A pályám egyik legcsodálatosabb koncertje volt, és már ott meg kellett ígérnem, hogy visszatérek. Azt a szeretetet, amit Váradon éreztem, soha nem fogom elfelejteni.

Úgy tudom, nem ez az első jótékonysági koncertje, árvaházak javára is adott már hangversenyt.

A karitatív munkámat 1980-ban kezdtem el, mikor már anyagilag megengedhettem magamnak a jótékonykodást. A leszakadt területeken a kisebbségi sorban lévő intézmények fennmaradását támogatom, például a beregszászi Illyés Gyula Színháznak szerveztünk gyűjtést, a budapesti Uránia színházban volt a koncert, ezenkívül a Duna Tévé segített a gyűjtésben, s bizony sok szép millió forint jött össze. A holtmarosi árvaház a másik olyan intézmény, amit segítek. Mindig azt nézem, hol van a legnagyobb szükség a segítségre. Most a székelykeresztúri árvaház következik. A váradi felkérésnek szívesen tettem eleget, és a rogériuszi református templom építésére ajánlottam fel a teljes bevételt. Minden évben úgy tervezem a turnémat, hogy négy-öt koncert bevétele jótékony célra menjen. Az életemben nagyon fontos szerepet tölt be az adakozás, nem tudom, miért van ez így, de így érzem, és ez boldoggá tesz. Hangsúlyozni szeretném, ezek nem adóból levonható vállalati pénzek, hanem a saját zsebemből kivett összegek, és erre büszke vagyok.
Szép sikert könyvelhetett el az Egyesült Államokban is.
Nemrég tértem haza egy floridai és kaliforniai turnéról. Óriási sikernek könyvelem el ezt, hiszen az, hogy Erdélyben megtelik a koncertterem, mondhatni természetes, mert ott ismernek, Erdélyről énekelek. De hogy Miamiban vagy Los Angelesben, New Jerseyben ugyanilyen lelkesedés fogadja a koncertjeimet, hiszen más földrészről beszélünk, a magyarok nemigen járnak ki, nos, ez szokatlan. A szervezők azt mondták, olyan arcokat láttak, akiket már 10-12 éve nem. Ha sikerült a magyarságot, ha csak rövid időre is, így összefogni, származást és politikai hovatartozást mellőzve, akkor én azt nagy sikernek könyvelem el.
Amerikában is csak magyarul énekelt?
Hát, előfordul, hogy egy-egy angol vagy olasz egyveleget elénekelek, de a dalaim zöme magyarul hangzik el. Hiszen a világot járva a magyaroknak magyarul énekelek. Viszont mikor itt vagyok, Svédországban, és a sétahajón zenélek, akkor egyáltalán nem énekelek magyarul. Csak angolul, svédül, spanyolul, németül, olaszul.
Ilyenkor, év vége felé illik megkérdezni: Milyen tervei vannak 2009-re?
A legtöbb koncertem már be van ütemezve. Magyarországon több fellépésem lesz, Erdélyben több városba is hívtak, decemberben Ausztráliában lesz koncertem a magyarok világkongresszusán, az ausztriai magyaroknak énekelek, majd Verőcén, az Erdélyország az én hazám című rendezvényre is visszatérek. Szeretnék egy dupla albumot kiadni, ez válogatás lesz az eddigi dalok javából. Van egy váradi terv: a színház felújításának befejeztével - ha minden sikerül - az én koncertemmel nyitják meg az újjávarázsolt Thaliát.

2008.12.11. Erdélyi Riport

Akkor vagyok boldog, ha adhatok
Értékelés:
(0 szavazat)